Életmodell-váltás a munkában?

Úgy gondolom, rendhagyó cikksorozatba kezdek most bele. Részben „cikk” lesz, hiszen amiket el szeretnék mondani, azok nem csak nekem kérdések, hanem tapasztalatom szerint sokaknak. Viszont a „cikk” tele lesz élménnyel, önéletrajzi elemekkel, önvallomásokkal, amikkel egy cseppet le is meztelenítem magam nyilvánosan. De úgy érzem, ezzel sokaknak fogok segíteni, és reményeim szerint vitákat fogok generálni és reakciókat fogok kiváltani.

Pontosan hat hónappal ezelőtt, 33 év munkában töltött idő után, 51 évesen fenekestől forgattam fel az életemet a munka terén. Feladtam az alkalmazotti létet és belefogtam az önmegvalósításba, azaz elkezdődött az életmodell-váltás a munkában.

Csak akasztott ember nem…

Ez alatt a 33 év alatt voltam vállalati tervező, külkereskedelmi statisztikus (léteznek még ilyen szakmák???), bankszámla vezető, értékpapír befektetés-kezelő, VIP banki ügyintéző, informatikai projektkoordinátor, szoftvertesztelő és –támogató, irodavezető, közbeszerzési referens, ajánlati menedzser, szerződéskezelő, titkos ügykezelő, projektvezető, HR-es, marketinges, rendezvényszervező, szabályzatíró, adatvédelmi tisztvelő. Sok mindent kihagytam, de nem sorolom tovább, mert már nekem is sok, leírni is. (A LinkedIn-en egy időben viccesen a Problémamegoldó polihisztort használtam munkakör megnevezésként, de most komolyan mi mást írhattam volna oda?)

Hoztam fel projektet sikerre a halálból, kiépítettem nulláról közbeszerzési-, pályázati- és minőségirányítási rendszereket.

Talán most nagyképűen hangzik a kijelentés, hogy mindezekben úgy voltam jó és sikeres, hogy ezt a pályát nem választottam, ez csak úgy „jött”. Mire lettem volna képes, ha még ezeknek a feladatoknak, vagy ezek legalább egy részének a megszállottja lettem volna?

Igen, ügyes vagyok, lelkiismeretes, pontos, lojális, sokoldalú, jó- és gyors felfogású, és évtizedeken keresztül hagytam, hogy ezt mások kihasználják, hogy kevés fizetésért egyszerre 8-10 bőrt húzzanak le rólam úgy, hogy mindeközben ÉN elvesztem. A véleményemre, az ötleteimre nem volt igény, a problémamegoldó képességemre és az igahúzásomra annál inkább.

Kiskorodban mi szerettél volna lenni?

„Tüzoltó leszel s katona!
Vadakat terelő juhász!”

Okos pszichológusok, coachok szokták tanácsadáskor megkérdezni a tanácstalan pályaváltót: gondoljon arra, hogy milyen álmai voltak kiskorában? Mi akart lenni például óvodás korában? Én is megkaptam ezeket a kérdéseket.

Kislány koromban királynő, hercegnő szerettem volna lenni. Ha szerepjátékokat játszottunk az unokatestvéreimmel, akkor általában valamelyik aktuális sorozat hőseit alakítottunk, de ott is inkább a szép karakterek vonzottak, nem a foglalkozásaik. Nőrokonaim irodai alkalmazottak voltak, apukám lakatos, nevelőapám árszakértő volt. Nem volt a családban orvos, kutató, művész, vagy egyéb olyan foglalkozású ember, akinek a szakmája inspirálhatott volna.

Tehát baj, ha nem emlékszem, vagy egyáltalán nem voltak gyermekkoromban ilyen terveim, álmaim?

A kezdetek

Az első konkrétum, amire nagyon is emlékszem, az a középiskolai pályaválasztás volt. Akik gimnáziumba jelentkeztek, azok még kitolhatták 4 évvel a döntést. Mivel az én szüleim – akik ugyan annak idején gimnáziumba jártak – középiskolai végzettséget igénylő szakmákban dolgoztak, számomra a gimnáziumot eleve elvetették. Mert gimnáziumból csak főiskolai- vagy egyetemi továbbtanulással lehet konkrét szakmát szerezni. De mivel őket annak idején sehová sem vették fel, előre eldöntötték, hogy a felsőfokú tanulmányok kapuja előttem is zárva van.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Ugye ez egy nagyon erős, szülői attitűd gyerekre való ráerőltetése, amiért ma a szülőket elítélnénk. Viszont amikor az ő felsőfokú továbbtanulásukról volt szó, az 1960-as években jártak, amikor az enyém került sorra, akkor 1983-at írtunk. Még 1988-ban, amikor végül először próbáltam meg főiskolára jelentkezni, akkor is azért járt plusz pont, hogy volt-e partizán, pártkitüntetett a családban, és előny volt, ha a szülők fizikai dolgozók. Sőt, mivel akkor már dolgoztam, a munkahelyem igazgató elvtársának ajánlását is mellékelni kellett a jelentkezési lapomhoz. Tehát így utólag az aggodalmuk, a pesszimizmusuk teljesen érthető. Nem helyénvaló, csak nincs alapom ezt rajtuk számon kérni.

Térjünk vissza 1983-ra, amikor is 14 évesen szakközépiskolát kellett választanom. Nem tudom honnan jött az elhívás, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni, de ez az egy célként lebegett a szemem előtt. Talán azért, mert volt két, sokkal fiatalabb kistestvérem?

Kilátástalanság

Az álom

Az álom az volt, hogy szülésznő leszek. Tehát szerettem volna a jelentkezési lapon első helyen egy egészségügyi szakközépiskolát megjelölni. Nem érdekeltek a szülői intelmek, hogy nekem az egészségügyi főiskola nem sikerülhet, ha valakinek van egy álma, ilyenekkel nem törődik. Az első pofon akkor ért, amikor a szüleim kijelentették, hogy így nem fogják aláírni a jelentkezési lapomat. Hát hülye vagyok én teljesen? Úgyse fognak felvenni főiskolára! És akkor mit fogok majd csinálni, egész életemben ágytálat akarok cipelni?

A szülői aláírás kellett, rendben, újratervezés, akkor óvónő szeretnék lenni. Ez már jobban hangzott nekik, de azért második helyre írjunk be egy közgazdasági szakközépiskolát, az legalább rendes szakmát ad, mondták szüleim.

Nagyon bíztam benne, hogy ha szülésznő nem is, de óvónő lehetek. Igen ám, de óvónőképző szakközépiskola akkor egyetlen egy volt egész Budapesten, sokszoros túljelentkezéssel. Volt ám alkalmassági felvételi vizsga is, például az akkori 140 cm-es magasságommal meg kellett mutatni, hogy tudok kosárlabdázni. És a futószalag felvételin nem tudtam az izgatottságtól elsőre visszaénekelni az elzongorázott dallamot, pedig tanultam hegedülni, énekeltem a Rádió Gyermekkórusban, és felnőttkoromban több mint 20 évig egy egyházi kórusban.

Kinek öröm, kinek üröm

Nem sikerült. Irány a közgáz, számvitel-gazdálkodási szakon. Oda, második helyként még befértem. Szüleim ujjongtak. Ők ugye megmondták, és nyugodjak bele, ez egy rendes szakma, tiszta, lehet vele pénzt keresni. Nekem gyász. Hetekig kótyagosan kóvályogtam, hogy most mi lesz, én ezt nem akarom…

Folytatás hamarosan következik Életmodell-váltás a munkában? – 2. rész címmel.

Borítókép: Pixabay

Az írás teljes egészében a szerző – Selmeczi-Molnár Ágnes – szellemi tulajdona, annak teljes vagy részbeni megjelentetése kizárólag a szerző írásos engedélyével és forrásmegjelöléssel lehetséges!