Életmodell-váltás a munkában?

Cikksorozatba kezdtem abban a témában, hogy pontosan hat hónappal ezelőtt, 33 év munkában töltött idő után, 51 évesen fenekestől forgattam fel az életemet a munka terén. Feladtam az alkalmazotti létet és belefogtam az önmegvalósításba, azaz elkezdődött az életmodell-váltás a munkában.

Ígértem a folytatást, készüljetek, azoknak, akik a 80’-as években vagy utána születtek, ez most részben történelem óra lesz!

Középiskolai évek

Annak ellenére, hogy egy porcikám sem kívánta a számvitelt, statisztikát, politikai gazdaságtant, ügyvitelt, középiskolai évek szerencsére életem legboldogabb évei közé tartoznak.

A suli alapvetően jó volt, mint iskola. Nagyon klassz osztályunk volt, és a négy év alatt az iskola „szaksága” ellenére sem éreztem, hogy keretek közé lennék szorítva. Ebben a négy évben (is) minden lében kanál voltam. Részt vettem az iskolai színjátszókörben, ahol első évben én voltam az osztályunk darabjában a főszereplő (jó, beugrással…), de a második évben már én írtam és rendeztem a színdarabot, amiért első díjat kaptunk! Megnyertem az iskolai tollasbajnokságot párosban, emellett minden ünnepre én készítettem a plakátokat a nagy faliújságra.

Elvoltam a szaktárgyakkal is, de igazán a humán tárgyak feküdtek, imádtam az irodalmat és szakiskola ellenére, vagy pont azért, színvonalas töri szakkör is volt.

Viszont a családom ez alatt az idő alatt kezdett széthullani. Anyám alkoholizmusa annyira elhatalmasodott rajta, ami tönkretette a családot, lelki- és fizikai terrorban tartott minket a testvéreimmel. A nevelőapám is egyre gyakrabban nem jött haza, már érett a válóperük. Hétközben a tanulás mellett rám hárult a háztartás, a kistesóim ellátása, péntek estétől meg azt vártam, hogy mikor lesz már hétfő, amikor iskolába mehetek és kiszabadulhatok az otthoni pokolból.

Ugye mekkora csavar ez? Nem olyan rég még rosszul voltam a gondolattól, hogy nekem „abba” az iskolába kell járni, fél év után egészen az érettségiig meg már az az intézmény nyújtotta számomra a menedéket, a mást, ahol el lehet felejtkezni az otthoni tragédiáról.

Az osztálytársaim nagy részének már voltak tervei, hogy merre szeretnének indulni. Voltak, akik a Pénzügyi- és Számviteli Főiskolát tűzték ki célul, voltak, aki beérték a középiskolai végzettséggel, de azért a szakmában kívántak elhelyezkedni, és voltak olyanok is, akik már akkor tudták, hogy az érettségi után kutyakozmetikát nyitnak, vagy éppen artistaképzőbe jelentkeznek.

Az álom álom

Az én terveimnek a családi helyzet nem kedvezett. Rengeteget olvastam éjjel a paplan alatt, és miután kezembe került egy könyv Indiáról, megszállottan elolvastam mindent, ami erről az országról, a történelméről, a kultúrájáról szól. Mindeközben arról álmodoztam, hogy én bizony indológus leszek!

Így cca. 35 év távlatából persze már látom, hogy ez egyfajta pszichológiai menekvés volt. Mint azé a közel 60 éves férfi ismerősömé, aki azért nem volt még nővel soha, mert fél az intimitástól, és ezért kitalált egy olyan – 18 éves, szűz, hosszú combú, nagy mellű, de persze szuperintelligens – bombanő ideált, amelyik nem létezik, vagy ha igen, nem rá vár. Én ugyanígy voltam az indológussággal. Eszméletlen nagy pontszámmal lehetett volna bejutni az ELTE-re úgy, hogy – ha jól emlékszem – kétévente indítottak szakot 3 fővel… Persze, hogy nem lett belőle semmi.

Aztán leérettségiztem, búbánatos lettem, hogy az osztálytársakkal már nem fogunk nap mint nap találkozni, és az utolsó szabad nyáron végig buliztam és nyaraltam. Augusztus végén viszont már nem volt menekvés. Mivel nem tanultam tovább, dolgozni kellett. Annyira nem érdekelt az egész, hogy fogalmam sem volt merre induljak munkát keresni, így bementem a suliba az osztályfőnökömhöz, mint „anyámhoz”, hogy most mit csináljak? Kezembe nyomott két címet, hogy ezek a cégek keresnek pályakezdőket.

Első munkahelyem

Az elsőnél meg is feleltem, nem is kerestem tovább, így lettem alkalmazott a Fővárosi Ruhaipari Vállalat Terv osztályán. Te jó ég, ez már történelem! 🙂 Ha ma így hívnának egy céget, meg abban egy osztályt, az tuti bukás lenne… A Munkakönyvemben – mert nekem még olyanom is volt ám! – az szerepelt, hogy vállalati tervező.

Munkakönyv - Életmodell-váltás a munkában

Így nézett ki egy munkakönyv. Érdemes a bal oldali szöveget végigolvasni! – © Selmeczi-Molnár Ágnes

Hogy volt-e a cégnél tervezés, azt sose tudtam meg, ugyanis mi inkább statisztikákat készítettünk. A gyáregységekből papíron felküldték az adatokat, amiket mi szorgalmasan felkörmöltünk kézzel(!) kartonokra, majd hó végén ezekből – szintén kézzel – mindenféle kimutatásokat készítettünk. Hol volt akkor még SAP, meg ERP, amiből gombnyomásra jönnek az adatok… Még számítógép is csak kettő volt az egész cégnél, egy-egy Commodore 64, azokon készítették a gyáregységeknek a termelési diszpozíciókat.

Szóval unalmas volt nagyon. Ráadásul 1988 után, mikor bevezették a bruttósítást és vele együtt az SZJA-t, meg közben kikiáltották a Köztársaságot és felváltotta a tervgazdaságot a piac, az eleinte egységes bérek is elkezdtek differenciálódni. A barátnőm, aki egy külkereskedelmi cégnél dolgozott, 1990-ben már kétszer annyit keresett, mint én, úgyhogy úgy éreztem, itt az ideje továbbállni.

A vicces az volt, hogy a következő munkahelyemet az aktuális főnököm ajánlotta ott, ahol a felesége dolgozott. Szép kis lojalitás tőle, mi?

TERTA

Már nem emlékszem évszámra pontosan, de a rendszerváltozás után a termelő vállalatoknak is joga lett külkereskedelmi tevékenységet folytatni. Persze már akkor is kezdődött az ügyeskedés, ugyanis engem egy újonnan alakuló kft-be invitáltak, ami az akkori Telefongyár külkereskedelmével kapcsolatos ügyeket intézte volna. Tehát jogszerűen felmondtam, letöltöttem a felmondási időt, aminek a vége felé értesítettek, hogy a kft mégsem alakul meg. Ugyanis a hihetetlen méretű veszteséget felhalmozó, korábban KGST exportra dolgozó Telefongyárat elkezdték privatizálni, és már javában folytak a tárgyalások a Siemensszel. Cserben ugyan nem hagytak, csak nem a szépreményű kft-hez kerültem dolgozni, hanem közvetlenül a Telefongyárba, mint külkereskedelmi statisztikus.

Na, az a gyár tényleg olyan volt, mint egy börtön. Reggel 6.30-kor sorállás a portán, felmutatva a vállalati belépőt, aztán délután háromig se ki, se be. A gyárból kilépni tilos volt, még két zsemléért és 10 dkg parizerért sem. A termelés viszont leállt, a fizikai munkásokat apránként bocsátották el, így az irodai alkalmazottnak sem volt tennivalójuk egész nap. Mindenki tudta, hogy nincs munka, de nyíltan olvasni, keresztrejtvényt fejteni, vagy bármi mást csinálni tilos volt. A gyárban volt fogorvosi rendelő, könyvtár, pár hónapig elvoltam így, de hogy egy húsz éves lány üljön 8 órát egy szocreál irodában és ne csináljon semmit?

Én magam kértem, hogy mondjanak fel nekem, amivel annyit nyertem, hogy a felmondási időt nem kellett letöltenem.

Jó, de akkor most mit csináljak? Ekkor már albérletben laktam, nem volt mamahotel ellátással, sürgősen ki kellett találni valamit. Jött ám, az aha érzés, emberekkel foglalkozni! Az milyen jó lehet! Érdekes, pörgős, így mikor megláttam egy McDonalds hirdetést, rögtön jelentkeztem.

Folyt.köv. 🙂

Borítókép: Pixabay

Az írás teljes egészében a szerző – Selmeczi-Molnár Ágnes – szellemi tulajdona, annak teljes vagy részbeni megjelentetése kizárólag a szerző írásos engedélyével és forrásmegjelöléssel lehetséges!