Életmodell-váltás a munkában?

Cikksorozatba kezdtem abban a témában, hogy pontosan hat hónappal ezelőtt, 33 év munkában töltött idő után, 51 évesen fenekestől forgattam fel az életemet a munka terén. Feladtam az alkalmazotti létet és belefogtam az önmegvalósításba, azaz elkezdődött az életmodell-váltás a munkában.

Kicsit hosszabb szünet után jelentkezem a folytatással, mert bizony az írás közben elbizonytalanodtam… Kaptam ugyanis olyan kritikákat, hogy „minek ez, kit érdekel ez?”, meg olyat is, hogy „ez nem brandépítés, kell ebbe ennyi felesleges munkát tolni?”. Az is óvatosságra intett, hogy ahogy közeledem majd a messzi távolból a jövő felé, hogyan írjam meg azokat a tapasztalataimat, amiket a még most is létező munkahelyeimen szereztem. Hogy azokkal ne őket, vagy ne csak őket minősítsem. Hogy hogyan legyen viszonylag anonim, hogy ne tűnjek hálátlannak, hogy ne érezzék hátba szúrásnak mindazt, amiket le szeretnék írni.

Közben kaptam biztatásokat is magánüzenetekben, és a továbbírásra késztetett az a – magamhoz mérten – sok like is, amiknek nagy része még csak nem is az első szintű kapcsolati hálómból érkezett.

Tehát folytatom. 🙂

A NÉPBANK

A fejezet címéből talán már kiderül, hogy nem lettem Mekis. Nem azért, mert derogált volna WC-t pucolni, fagyott árut pakolni, olajsütőt vakarni, húst sütni, vagy ami ott már a munkák csúcsa, eladni és kasszát kezelni. A három műszakot nem tudtam vállalni, ugyanis autó híján a külvárosi albérletembe igencsak nehézkes lett volna a hazajutás.

De az emberekkel foglalkozni gondolat azért annyira beült az agyamba, hogy az ehhez passzoló álláshirdetéseket nézegetve jelentkeztem az akkori népbanknál banki ügyintézői állásra. Akkor azt, hogy első blikkre felvettek, személyes sikerként könyveltem el, de nem kellett hozzá sok idő, hogy rájöjjek, fenét volt az. Akkora volt a fluktuáció, hogy bárkit tárt karokkal fogadtak, aki hajlandó volt jönni ügyintézőnek, nem kellett oda sem szakirányú végzettség, sem gyakorlat.

Az első nap, amikor a főnököm lekísért a munkaügyről az ügyféltérbe, pár perces kiképzést tartott a lépcsőházban a titoktartásról. Bármi, amit itt a bankban látok, hallok, legyen az bármennyire érdekes is, arról senkinek nem mesélhetek, se barátnőnek, se családnak, senkinek. OK, ezt evidensnek gondoltam. Azt, hogy ennek mekkora a jelentősége, egy olyan esetnél tapasztaltam meg, amikor egy házaspár nőtagja – akik egyébként együtt is sokat jártak ügyeket intézni, tehát ismertem őket párban is – fenntartásos (névre szóló) betétkönyvet akart nyitni a saját nevére. Teljes naivitással figyelmeztettem, hogy ha ezt teszi, akkor ahhoz a férje nem fog tudni hozzáférni. Még ma is összerezzenek arra az indulatra, ahogy kimondta: „Azt is akarom!”

Nyilván nem csak ez az egy eset, hanem esetek összessége hozta számomra azt a tanulságot, hogy a pénz, az ahhoz való viszony mennyire megmutatja egy-egy ember személyiségét, esetenként a sorsát.

Emberek gyertek, várlak benneteket!

Az első nap széles mosollyal álltam be a pultba: gyertek emberek, rátok várok, hogy segítsek nektek! Aztán ez a mosoly nagyon rövid idő alatt, pár hét bekövetkeztével, fokozatosan húzódott vissza az arcomon.

A népbank ugyanis nem volt alkalmas minőségi emberi bánásmódra. Talán a régi beidegződésből, hogy korábban évtizedeken keresztül a népbank volt A BANK, meg talán abból az egyszerű okból, hogy a kétszintű bankrendszer kiépülése elején jártunk, a népbank még mindig sok téren rendelkezett monopóliummal. Így a nem kicsi ügyféltér egész nap annyira tele volt, hogy egy tűt nem lehetett leejteni benne. Sokszor annyira sokan voltak, tolongtak a pultnál, hogy mikor elvettem az ügyfél papírjait, és cserébe a kezébe kellett adnom a hívószámnak csúfolt cetlit, már nem emlékeztem az arcára…

Ráadásul az ügyfelek azért is utáltak minket, banki alkalmazottakat, mert meggyőződésük volt, hogy hülyére keressük magunkat. Pedig a nagyanyám nyugdíja több volt, mint az én fizetésem…

Betétkönyv ügyintézés helyett értékpapír-forgalmazás

Eleinte még csak egy-két saját kibocsátású értékpapírt forgalmaztunk, de az értékpapírok piaca nagyon elkezdett felpörögni, és ebben a forgalmazásban a népbank igyekezett nagyon elöl járni. Hirtelen előállt az a helyzet, hogy a népbanknál lehetett kincstárjegyeket, államkötvényeket jegyezni, kárpótlási jegyeket átvenni és azokkal kereskedni, részvényjegyzésekben részt venni. A tempót még nekünk, banki alkalmazottaknak is nehéz volt követni, hát még az ügyfeleknek. Azt a széles népréteget, akinek pár évet megelőzően még a betétkönyv, meg a gépkocsinyeremény volt az alternatíva a befektetésre, nekünk kellett (volna) megtanítani arra, hogy mire jó az értékpapír.

Tipikus jelenet: megjelenik az ügyfél, hogy „kedveském, van egy kis pénzem, be szeretném fektetni, mit ajánl?” Ekkor tisztázni kellett, hogy mennyi az a kis pénz, hisz valakinek egy néhány tízezer, valakinek néhány tízmillió forintot jelentett… Mennyire időre tudja nélkülözni, előfordulhat-e, hogy a kis pénzből hirtelen szükség lehet valamennyire, mert például új mosógép kell? El kellett magyarázni, hogy mi az a kockázat diverzifikáció, mi az a portfólió, mit jelent a befektetési alap. Ez ugye idő. Csak hát a hátam mögött ott duruzsolt a főnököm, hogy „mit piszmogsz már ennyit?”, előttem meg a többi ügyfél háborgott, hogy „miért kell ilyen sokat várni?”.

Brrr…. Csak embereket ne lássak!

Egy-egy részvényjegyzés előtti pénteken, mikor hazafelé mentünk a fiókból, rémülten láttuk, hogy az „élelmes” ügyfelek (bérülést vállaló diákok, nyugdíjasok) már felverték a sátrakat, hogy a hétfői nyitáskor ők legyenek az elsők. Hétfőn már akkora tömeg volt a bank előtt, hogy a művészbejárón is komoly harc volt bejutni a fiókba, amely előtt a több utcányi kígyózó sort meglátva legszívesebben visszafordultam volna. A jegyzés során végignéztem, hogyan hamisítják az orrom az előtt a kárpótlási jegyes részvényjegyzésekhez a két tanús meghatalmazásokat. A részvényjegyzési napokon délután 4-kor záró fiókban még akkora tömeg volt, aminek a jegyzéseivel csak este 8-10 felé végeztünk. Ők nem „hálásak” voltak azért, hogy nem állunk fel a munkaidő végeztével, hanem válogatott szidalmazásokkal tiszteltek meg minket. Mikor az utolsó ügyfél is hazament, még nekiláttunk a háttérmunkának, összesítések, napi papírtömeg elpakolása, pénztárzárás. Éjfélre értem haza, és másnap reggel nyolckor kezdődött előröl az egész rémálom.

Ki merem mondani, ebben a favágásban én utáltam az embereket. Az ügyfél egyenlő volt az ellenséggel. Ilyen körülmények között nem hogy kedvesség nem volt, naponta előforduló atrocitások voltak.

Az egyik olyan alkalommal, amikor az ügyfél édesanyám szexmunkásságát emlegette és visszakívánt engem oda, ahonnan születésemkor kibújtam…, nem, nem küldtem el melegebb éghajlatra. Csak jeleztem, hogy szerintem ez nem stílus, szívesen megvárom, amíg lehiggad, jelezze, ha készen áll az emberhez méltó kommunikációra. Nem higgadt le, sőt egészen a fiókvezetői irodáig szaladt.

Amikor már a vezetőimet is kiakasztottam

Mondanom sem kell, hogy szőnyeg szélére lettem állítva. Másfél órát vitatkoztam a fiókvezetővel arról, hogy méltatlanok a munkakörülmények nem csak nekünk, dolgozóknak, de az ügyfeleknek is. Továbbá kifejtettem azon véleményemet, hogy úgy érzem, hogy amikor a munkaszerződésemet aláírtam, a munkabírásomat adtam bérbe fizetésért cserébe a banknak, nem pedig az önérzetemet. Azt hiszem csak azért nem rúgott ki páros lábbal, mert bár pozícióm nem volt hozzá, mégis én koordináltam az értékpapír csapatot a fiókban, és tudásban, tapasztalatban már rég nem ott tartottam, akit az utcáról berántott jelentkezővel hirtelen pótolni tudtak volna.

Az Állami Értékpapír Felügyeleti tanúsítványom - © Selmeczi-Molnár Ágnes

Az Állami Értékpapír Felügyeleti tanúsítványom – © Selmeczi-Molnár Ágnes

Felsőfokú tanulmányok – a belátás magasiskolája

24 éves voltam ekkor, és egy kollégám (az egyetlen férfi a csapatban!) mondta, hogy jelentkezik főiskolára, nincs kedvem vele tartani? Legalább együtt tanulhatnánk. Nem kellett sokat kapacitálnia, éreztem, hogy ebből a méltatlan helyzetből akkor fogok tudni előrébb jutni, ha valahogy kiemelkedem. Az osztályvezetőn kívül a fiókban talán csak a főkönyvelőnek volt diplomája.

Állami képzésbe eszembe sem jutott jelentkezni, addigra már annyira távol kerültem a felvételi tárgyaktól, hogy nem lett volna értelme még egy kudarcnak nekifutni. Viszont akkoriban indultak fizetős felsőfokú képzések, semmi felvételi, csak perkálni kellett a pénzt. Így lettem a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Gyöngyösi Mezőgazdasági Főiskolai Karának pénzügy szakos hallgatója. Még arra is sikerült rábírnom a bankot, hogy tanulmányi szerződést kössenek velem. Ez nem csak a tandíj megfizetésétől mentett meg, hanem olyan előnnyel is járt, hogy vizsgánként négy nap fizetett szabadságot kötelezően biztosítani kellett nekem. A főiskola nem volt nagy élmény, bevallom, hogy a papírra, az oklevélre hajtottunk. Mivel a GATE úgy kapta meg a pénzügyi képzésre az akkreditációt, hogy rengeteg mezőgazdasági tárgyat is fel kellett vennünk a valódi szaktárgyak mellé, a csoporttársakat mindig is úgy csúfolódtunk, hogy mi „parasztképzőbe” járunk. 🙂

Nem tudom, hogy szándékosan alakították ki a főiskolai csoportunkat, vagy véletlenül alakult így, de minden csoporttársam bankos volt, a bankszakma minden területéről jöttek. Ami nagyon hasznos volt, mert addig ismeretek híján azt gondoltam, hogy a más rétje zöldebb. De beszélgetéseink során hamar kiderült, hogy az ügyintéző, a beosztott mindenhol rabszolga volt, nem csak a népbankban, legfeljebb a feltételek voltak picit jobbak máshol.

A kolléganőim utáltak azért, mert főiskolára jártam. Egyrészt irigyeltek, mert nekem lesz diplomám, amibe ők nem mertek belevágni. Másrészt – talán érthetően – azért utáltak, mert amíg én otthon ültem a négy-négy nap tanulmányi szabadságok alatt, addig ők helyettem is húzták az igát.

A diploma

1997-ben sikeres államvizsgát tettem, a diplomát a rektor saját kezéből fehér kesztyűben vettem át.

Diplomaosztó a GATE Gyöngyösi Mezőgazdasági Főiskolai Karán

A fehér kesztyűs diplomaosztó – © Selmeczi-Molnár Ágnes

Úgy éreztem, megtörtént a csoda, a családban elsőként lettem diplomás annak ellenére, hogy mindenki azt gondolta, hogy nekem ez nem sikerülhet. És igen, vártam, hogy a népbankban is megtörténjen a csoda, hogy kiemelnek, végezhetek majd valami értelmesebb munkát (például munkafolyamatok átszervezését). De a csoda elmaradt…

Folyt. köv.

Borítókép: © Selmeczi-Molnár Ágnes

Az írás teljes egészében a szerző – Selmeczi-Molnár Ágnes – szellemi tulajdona, annak teljes vagy részbeni megjelentetése kizárólag a szerző írásos engedélyével és forrásmegjelöléssel lehetséges!