…, avagy annyit keresek, amennyit érek?

Minap tette közzé egy ismerősöm barátja problémáját a LinkedIn-en: barátja pályamódosításba kezdett, mely során elvégzett egy 6 hónapos szoftverfejlesztői tanfolyamot. A 6 hónapos képzés adta tudás elég kevéske, nagyon sok minden hiányzik az alapokból, tehát önálló munkára sehol sem lenne bevethető. Ami nem lenne gond, hiszen nagyon lelkes, szeretne tanulni, de emellett keresni is. Kikalkulálta, hogy a költségei (albérlet, hitel, utazás, megélhetés) fedezésére minimum bruttó 500 000 Ft fizetésre lenne szüksége, de ennyi fizetést senki nem akar neki adni.

Ezt olvasva jutott eszembe, hogy 1987-ben, mikor középiskola után el akartam helyezkedni, teljesen mindegy volt, hogy hol, milyen cégnél, milyen munkakörben, a fizetés mindenhol 3 600 Ft + 300 Ft húspénz volt. A kezdő bér ennyire volt kalibrálva, függetlenül attól, hogy akkoriban 3 000 Ft volt egy normális albérlet. Tehát a mostani problémát olvasva olyan posztszocialista de ja vu érzésem lett.

Még mindig ott tartunk, hogy az elvárt fizetést – maradjunk most a cím szerinti szabadpiaci munkaerő terén – még mindig a kiadási oldalhoz próbáljuk belőni.

Ha egy házat szeretnénk eladni, akkor is van egyfajta elvárásunk, de abban az esetben többnyire figyelembe veszünk tényezőket, amik az elkérhető ár nagyságát befolyásolják. Ilyenek például a ház jellege, kora, felszereltsége, a telek mérete, elhelyezkedése, stb. Amikor magunkat próbáljuk áruba bocsátani (mert a munkaerőpiacon akármilyen csúnyán hangzik, de mi is áruk vagyunk), miért nem vesszük figyelembe ugyanezeket a tényezőket? Konkrétan a tudásunk mértékét és milyenségét, a képességeinket, a tapasztalatunkat? Abból a szempontból, hogy ezeket a leendő munkáltató tudja-e majd kamatoztatni, és ha igen, milyen mértékben?

Egy tanult szoftverfejlesztő viszonylag könnyen tud elhelyezkedni manapság, és sokkal nagyobbak az átlagfizetések még kezdő munkavállalók esetén is az IT szektorban, mint máshol. Egy Műegyetemről kikerült summa cum laude végzett talpraesett kezdő is kaphat akár 500 000 Ft munkabért is, hiszen az intézmény ahol végzett, az ott megszerzett tudás garantálja, hogy minimális betanítással hamar mélyvízbe dobható, 2-3 év múlva már komolyabb munkákat is rá lehet bízni. Tudja ugyanezt nyújtani a 6 hónapos gyorstalpalót végzett „szoftverfejlesztő” papírt kapott barátunk? Megéri a munkáltatójának őt ennyiért foglalkoztatni? Nem.

De ez igaz a másik irányba is. Sokszor tapasztalom ismerőseim körében, hogy tudással, jó képességekkel, sok-sok éves tapasztalattal sem merik megkérni magukért azt a pénzt, amennyit érnek, sőt sokszor hagyják, hogy a cég, ahol dolgoznak, effektív kizsákmányolja őket, sokkal több hasznot húzva belőlük, mint amennyi a munkabérükben vagy az egyéb juttatásokban ez tükröződik.

Mi lehet az oka annak, hogy nem vagyunk tudatában annak, hogy mennyit érünk, vagy ha tudjuk is, nem merjük elkérni ennek ellenértékét fizetőképes kereslet esetén sem, vagy a fenti példát alapul véve irreálisak a megfogalmazott igényeink? Annak, hogy nehezen tudjuk meghatározni, mi is a pénzben kifejezhető értékünk, több oka is van: történelmi, társadalmi-gazdasági-szociológiai és nem utolsósorban pszichológiai.

Történelmi ok

A történelmi vetület a velem egyidős, a szocializmusban felnőtt embereket érinti. Egyrészt a szüleink életéből, másrészt még a rendszerváltozást megelőzően elhelyezkedő munkavállalóként azt láttuk, hogy gyakorlatilag nincs fizetésalku. Nagyjából szabott volt, ki, milyen munkakörben mennyit keres, másrészt az állami árszabályozás miatt a fizetések mértékének nem volt olyan nagy jelentősége. A mesterségesen alacsonyan tartott élelmiszerárak és lakhatási költségek mellett a kapott fizetés mindenkinek biztosított egy nagyjából azonos életszínvonalat, de biztonságos megélhetést biztosan. Emellett a fizetésemelést, előrelépést sokszor nem a végzett munka színvonala, a tudás segítette elő, sokkal inkább a párthoz való hűség, az eltúlzott lojalitás, illetve a sógor-komaság.

Az ebből a korból megismert munkaerőpiaci attitűd sokak tudatalattijában elraktározódott, és biztos vagyok benne, hogy amikor az állásinterjún az elvárt fizetésről esik szó, bekapcsol valami csengő, ami azt mondja, hogy nem, ennyit nem lehet kérni. Meg kell elégedni egy biztossal, amivel valószínűleg örömmel felvesznek, és ha nem is biztosítja a luxust, de tudjuk törleszteni belőle a hitelt. Legfeljebb majd kisebb autót, szerényebb nyaralást tervezünk.

Földrajzi ok

A fizetések mértékében óriási különbség lehet a munkavállaló földrajzi helyzete szerint is, még akkor is, ha azokat csak Magyarországi viszonylatra korlátozzuk. Elég csak beírni a keresőbe az interneten a „fizetési különbségek Budapest vs. vidék” kifejezést, és százszámra dőlnek az erről szóló cikkek. Igazából nem értem, hogy mitől vannak ilyen különbségek. A vidéki nagyvárosok ingatlanárai már-már megközelítik a fővárosiakat, nem annyira kurrens helyeken alatta lehetnek. De ezen kívül az életfenntartás minden szegmense, úgy mint rezsi, élelmiszer, ruházkodás, fogyasztási cikkek, közlekedés stb., ugyanannyiba kerülnek vidéken, mint a Budapesten.

Szintén LinkenIn-en olvastam egy ismerősömtől, hogy Pécsett kínáltak neki állást, pontosan a feléért annak, amennyit Budapesten keres. Miért ér vidéken kevesebbet a tudása, a tapasztalata?

Feltételezve egy tisztességes piaci helyzetet, ha egy vidéki vállalkozás, cég elnyer egy munkát, nem feleannyiért fogja elvégezni, mint egy fővárosi, még akkor sem, ha nyilván az árverseny miatt nyert. Hova lesz akkor a vidéki vállalkozások munkavállalókon megspórolt extraprofitja?

Adatok hiánya

Ha már a versenynél tartunk, ajánlatkérők esetében régóta fennálló probléma, hogy egy irreálisan alacsonynak ítélt ajánlati ár esetén, még árazott költségvetés mellett sem tudják bizonyítani, hogy az abban munkabérként feltüntetett tétel irreálisan alacsony. Hiszen amíg az eszközök, anyagok árai egy kattintással ellenőrizhetők az interneten, addig munkabérek esetében nem áll rendelkezésre egy olyan adatbázis, amely ágazati-, szakmai-, vagy ágazati és azon belül szakmai bontásban tartalmazná az aktuális fizetéseket. Így gyakran előfordul, hogy egy cég úgy tesz legalacsonyabb árú ajánlatot, hogy a munkabérek a bérminimummal vannak beárazva.

Az, hogy az adott szakmában mi az átlagkereset, ugyanígy nem ismert a munkavállalók felé sem. Létezik egy-két weboldal, ahol különböző paramétereket megadva egy algoritmus megvizsgálja, hogy egy adott fizetés az átlaghoz képest alacsony, magas, vagy átlaghoz közeli, de ezek önkéntes, és nagyon kisszámú megadott adatokon alapulnak. Így aztán nem csoda, hogy egy kezdő, vagy egy sok-sok év után a fizetésével elégedetlen munkavállalónak fogalma sincsen, hogy mi az elkérhető bér.

Megjegyzem ezzel sok munkáltató vissza is él. Multinacionális vállalatoknál elképzelhető, hogy vannak sztenderdek egy-egy munkakörre nézve, kis- és középvállalkozásoknál kevés helyen tapasztalható ilyen. Azt viszont a legtöbb munkáltató megteszi, hogy ha a pályázó feleannyi bért kér, mint a nála már ugyanolyan munkakörben dolgozók, akkor véletlenül sem ígér fölé, felveszi a pályázót feleannyiért, még akkor is, ha ezzel jelentős bérfeszültség keletkezik. Ugye ismerős álláshirdetésekből „a fizetési igény megjelöléssel” mondat? Tehát nem a munkáltató kínál és ebből indul a béralku, szinte minden esetben a munkavállalótól várják, hogy megtegye az első tétet, ezzel nem kis előnyt nyerve. Ha sokat kér – sajnáljuk… – ha keveset- hurrá!

Nők átlagfizetése a férfiakéhoz képest

Az elkérhető fizetés mértékét a nemhez tartozás is árnyalja. Magyarországon a KSH legfrissebb, 2020. évi adatai alapján a nők 17,6 %-kal keresnek kevesebbet a férfiakhoz képest. Ez ugye átlag, az olló legnagyobb résében a nagyobb tudást és tapasztalatot igénylő foglalkozások állnak, tehát ott az eltérés mértéke ennek 1,5-2 szerese is lehet. Bár az eltérés mértéke 18 év alatt 1-2 %-os csökkenést mutat, de azt is jelzi, hogy a megkülönböztetés minden társadalmi- és gazdasági kampány ellenére tartósan megmarad.

Érték nélküli munka

Ezt a kategóriát a pszichológiai tényezőkhöz is sorolhatnánk, mégis inkább társadalminak érzem. Addig, amíg iskolázatlan celebek, valóság show nyertesek, magamutogató influenszerek, focisták érdemtelenül nagy bevételre tesznek szert, addig elég nehéz megtalálni magunkban azt az egyensúlyt, hogy az értékünknek megfelelő munkabért kérjünk.

Van ennek egy másik oldala is, például amikor nagyon tehetséges, szakmájukban sikeres színészek kényszerülnek ízléstelen reklámfilmben való szereplésre, feladva akár saját értékrendjüket is, mert egy-egy ilyen pár másodperces, felkészülést alig, vagy egyáltalán nem igénylő munkával a sokszorosát keresik színházi keresetükhöz képest.

Pénzben nem megbecsült szakmák

Az ehhez való viszonyítás valószínűleg nem tudatos. De amíg egy kezdő orvos bruttó fizetése 255 000 Ft havonta, egy ápolónő vagy egy tűzoltó pedig még sokéves gyakorlattal sem keres ennyit, egy tapasztalt könyvelő merjen elkérni havi félmilliót? Ugye milyen rosszul hangzik?

Pedig az igazság az, hogy azok a szakmák, amik nem kapcsolódnak közvetlenül a „pénzcsináláshoz”, hanem csak „viszik azt”, mélyen az értékük alatt vannak akkor is, ha nem közalkalmazotti bértábla szerint határozták meg azokat. Forrás nélkül nehéz megfelelő fizetéseket adni, így az egészségügy és az oktatás mellett a kultúra (színészek, zenekari művészek, énekesek, táncosok) sem az értéküknek megfelelő javadalmazásban részesülnek mindaddig, amíg komoly állami- vagy magán mecenatúra nem áll mögéjük. De a jelen helyzetet látva nem nagyon áll…

Pszichológiai okok

Ám ha minden kerek, és olyan szakmánk van, amit nem befolyásolnak a fent felsorolt hátráltató tényezők, sokszor mi magunk vagyunk a gátjai annak, hogy nem jól határozzuk meg az értékünket. Ennek okai az önismeret és az önbizalom hiánya.

Az önismerethez szükséges lenne annak helyes felmérése, hogy milyenek az adottságaink, képességeink, tudásunk, vannak-e céljaink, ezek eléréséhez rendelkezünk-e, akaraterővel, milyen mértékű a kitartásunk. Az önismeret fejleszthető, sőt mindenkinek kell is foglalkoznia ezzel. Önismeret hiányában nem csak a fizetéssel kapcsolatban érheti kudarc a munkavállalót (túl keveset vagy túl sokat kér), hanem a munkavégzés során is sikertelen mozzanatok tucatjaiba futhat bele.

Az önbizalom azt jelenti, hogy az egyén mennyire biztos a személyes, magával kapcsolatos ítéletében. Elkerülhetetlen életünk során a másokhoz való viszonyítás, de e viszonyítás, hasonlítgatás során hajlamosak vagyunk magunk a különbségeket eltúlozni. Előfordul túlzott önbizalom is, bár meglátásom szerint ilyenkor a környezet visszajelzése gyors és erőteljes. A negatív önbizalom viszont általában rejtett marad. Az egyén tépelődik, sokszor érzi azt, hogy amit csinál, az nem elég jó, esetleg ő maga nem elég jó. Ennek okai nagyon sokfélék (amibe most a téma és a terjedelem miatt nem mennék bele), de tény, hogy egészséges önbizalom nélkül nincs megfelelő önértékelés, ami az elkért fizetés mértékében is tükröződni fog. Ez viszont egy ördögi kör, az alacsony fizetés elégedetlenséget okoz, ami tovább ássa alá az egyén negatív önbecsülését. A jó hír, az önbecsülés is fejleszthető!

 

Visszatérve a cikk elejére, tudom, hogy nem adtam receptet a ki mennyit ér megállapítás mérleg pontos kalibrálásához, de a fent leírt szempontok talán segítenek egy egészséges kép kialakításához.

Kép forrása: Pixabay

Az írás teljes egészében a szerző – Selmeczi-Molnár Ágnes – szellemi tulajdona, annak teljes vagy részbeni megjelentetése kizárólag a szerző írásos engedélyével és forrásmegjelöléssel lehetséges!